VII. Fejezet - "Nyilvánosság, Ítélkezések" / 2. rész

[ZAYN SZEMSZÖGÉBŐL]

Elköszöntünk egymástól. Én a saját termembe mentem, Angelina pedig a kémia laborba igyekezett.
Leültem a helyemre, és a telefonomat nyomkodva próbáltam figyelmen kívül hagyni az osztálytársaimat.
- Szia. - Ült le a velem szemben lévő székre Jennifer, a suli egyik legnépszerűbb lánya, aki amellett, hogy külsőleg sem volt utolsó, a területi tanulmányi versenyek túlnyomórészét Ő nyerte meg. Maga a megtestesült tökéletesség.
- Szia. - Mosolyogtam, majd a zsebembe csúsztattam a telefonomat.
- Hogy haladsz a történelemmel? - Nézett rám kifejezetten kedvesen. Meglepődtem. Ezelőtt sosem beszélgettünk.
- Hogy kéne haladnom? - Tátottam el a számat.
- Tudod. Ma dogát írunk. - Nevetett halkan.
- Ja... Ööö... Ez kiment a fejemből. - Kezdtem kapkodni, és a táskámba nyúltam, hogy kiemeljem a töri könyvemet.
- Hagyd. - Húzta el óvatosan a kezemet. - Majd segítek. - Kacsintott, majd leült a helyére, mert az osztály többsége már beviharzott az osztályba a tanár láttán.
Ott ültem megkövülten. Mit akar ez a csaj?

Valóban töri dogát írtunk, és Jennifer valóban segített.

Óra után megköszöntem a segítségét.
- Igazán semmiség. - Mosolyodott el. - És... Mit szólnál hozzá, ha órák után találkoznánk? Mondjuk a White Horses-ban.
- Persze, ott leszek. - Vágtam rá gondolkodás nélkül, mintha szingli lennék.
- 3-kor?
- Rendben. - Nagy szemeivel utoljára végigmért, majd elviharzott a folyosón. Megbabonázva néztem utána. Csodálatosan szép lány volt.
Az álmomból felébredve feleszméltem, hogy mekkora hülyeséget csinálok. Hiszen barátnőm  van!
Ez a gondolat azonban csupán 2 percig emésztett. Utána ismét csak Jenniferen járt az eszem.
Éreztem, hogy nagy gondok lesznek ebből, de képtelen voltam parancsolni a gondolataimnak.

Órák után Angelina már az épület előtti téren várt. Mosolyogva közeledett felém, majd megcsókolt. Fájdalmasan csókoltam vissza. Elmondhatatlanul szerettem őt, de valamiért akkor is csak a Jenniferrel való délutáni találkozás kötött le.
Kézen fogva indultunk el a kis utcán.

Hazaérve az órára pillantottam. Háromnegyed három volt!
Villámgyorsan magamra kaptam valami csinosabb öltözéket, és levrohnatam a nappaliba. Angelina értetlenül mért végig.
- Hova mész? - Hirtelen elállt a lélegzetem. Valami logikus magyarázaton törtem a fejem.
- Az egyik általános iskolai haveromnak ma van a születésnapja. Csak beugrok hozzá, aztán jövök is. - Angelina mosolyogva bólintott, majd elköszöntünk egymástól.
Nagyot sóhajtva léptem ki a házból.

A White Horses tele volt emberekkel aznap este. Helyet foglaltam egy szép, ablak melletti asztalnál. Nem kellett 5 percet sem várnom, Jennifer rögtön az ajtóban toporgott. Fekete, testhezálló, rövid koktélruhát viselt, fekete tűsarkúval, hófehér gyöngysorral, és hozzáillő fülbevalóval. Hosszú, szőke haját laza kontyba kötötte. Lélegzetelállítóan festett.
- Szia. - Álltam fel mosolyogva, mire felém lépve erőszakosan megcsókolt...

[ANGELINA SZEMSZÖGÉBŐL]

Éreztem, hogy valami nincs rendben. Miután Zayn becsukta maga mögött az ajtót, felpattantam, és az ablakhoz siettem. Megvártam, míg befordul az utca végén, majd magamra kapva a kabátomat utána eredtem. Majdnem tíz perce sétáltunk, mire beértünk a város központba. Lassan haladtunk el a boltok, és vendéglátók mellett. Igyekeztem úgy közlekedni, hogy egy járókelő mögé kerülhessek, nehogy észrevegyen. Be is vált.
Zayn belépett a White Horsesba. Ekkora szinte már biztos voltam benne, hogy nem valami  haveri szülinapi buliról van szó. Nagyot nyeltem. Ismét a sírás fojtogatta a torkomat. Miért történik minden rossz ilyen hirtelen?
Zayn egy ablak melletti asztalhoz ült le, így megpróbáltam a látótávolságán kívül maradni. Egy padon ülve vártam, hogy ki a vacsorapartnere.
5 percen belül egy lányt pillantottam meg a kapuban. Fekete, testhezálló, rövid koktélruhát viselt, fekete tűsarkúval, hófehér gyöngysorral, és hozzáillő fülbevalóval. Hosszú, szőke haját laza kontyba kötötte.
Óvatosan felálltam, és betekintettem az ablakon.
A lány egyenesen Zayn felé tartott, majd mellé érve megcsókolták egymást. A szemem kikerekedett, és a szívem egy pillanatra leállt. Ekkorra a könnyeimet már nem tudtam elfojtani. Patakokban folytak végig az arcomon.
Néma csendben álltam a hideg utcán. Az emberek bámultak. Nem értették, miért bőg egy fiatal lány a híres White Horses előtt. Hülyének néztek. Hirtelen gyengének, és sebezhetőnek éreztem magam.
Nem akartam többet benézni a White Horses ablakán.
A lábaim vezettek el hazáig, az agyam erre most nem lett volna képes.
Otthon becsaptam magam mögött az ajtót, és lerogytam a hideg padlóra. Kitört belőlem a zokogás.
Miután elhalkultam, végiggondoltam mindent.
Zayn nem tehet róla.. Nyilván ilyen hosszú kapcsolat után már más érdekelte. Úgy éreztem, hogy értéktelen vagyok... Gyűlöltem önmagam.
Miközben ezen elmélkedtem, az emeltről halk lépésekre lettem figyelmes.
- Menj... Menj... Menj már!! - Hallottam a suttogást fentről.
Elfojtottam a lélegzetem.
Nem zártam be az ajtót!!
Rohanni kezdtem az emeletre, ahogy csak bírtam. A lépcsőn felérve megpillantottam a folyosó végén lévő ablakot, amint tárva nyitva állt. Odaszaladtam hozzá, de az ablakon kilesve már senkit sem láttam. Ezután idegesen nyitottam be minden szobába. Először a nyakláncok, karkötők, és gyűrűk között keresgéltem hiányzó darabokat, de sehonnan semmi sem hiányzott. A folyosóra kiérve vettem csak észre, hogy a festmények a falról egytől egyig eltűntek. Tudtam, ez életem legszerencsétlenebb napja.
Kétségbeestem.
Előkotortam a zsebemből a mobilomat, és a rendőrséget tárcsáztam. Hamarabb ideértek, mint gondoltam...
De az a tíz perc, amíg vártam a rendőrök megérkeztét, és egyes-egyedül kuporogtam a lépcsőn a gondolataimmal... Az a pillanat iszonyatos volt. Senkinek sem kívánom, hogy valaha ilyenben legyen része.
A rendőrség kopogtatott az ajtón, én pedig elkent sminkkel, vörös szemekkel nyitottam nekik ajtót.
Tudtam, hogy most már nem marad titok, hogy Zayn után mentem. Hogy anyuék soha sem fognak megbocsátani... És hogy az életem nem először, és nem utoljára... Romokban van.

A rendőrök elvégezték a helyszínelést, majd ujjlenyomatot vettek tőlem.

[ZAYN SZEMSZÖGÉBŐL]

Jenniferrel rengeteget beszélgettünk. Felszabadultnak éreztem magam a társaságában. Imádtam a vele eltöltött perceket.
1 óra elteltével menni készültünk. Fizettem a pincérnek, majd kiléptünk a vendéglőből, és elindultunk az utcán. Jennifer hirtelen megtorpant, és felém fordult. Karjait a nyakam köré kulcsolta, mire eltoltam magamtól.
- Már a találkozó legelején elakartam mondani, hogy.... - Kezdtem bele, és nagyot sóhajtottam.
- Van barátnőm. - Jennifer meg sem lepődött a kijelentésemen.
- Tudom. - Mosolyodott el ismét, és kezeivel végigsimított a mellkasomon. Lefogtam a karját.
- Szeretem őt. Nem áll szándékomban megcsalni. - Jennifer felnevetett.
- Hát persze... - Kuncogott hitetlenkedve, majd közelebb hajolt. - Burkley elárulta, hogy amióta idejársz, azóta oda vagy értem. Nem kell titkolóznod. - Suttogta. Ledöbbentem.
- Mit mondott neked az a pöcsfej? - Faképnél hagyva Jennifert sarkon fordultam, és hazafelé indultam. Nem érdekelt többet Jennifer. Nagy hibát követtem el. Burkley pedig megfizet még ezért. Nem szórakozhat velem.
Már az utca végéből láttam a rendőrautókat a ház előtt. Azt hiszem ott, abban a percben sokkot kaptam.
Rohanni kezdtem.
A házba lépve egy csomó rendőrrel találtam magam szemben. Rátaláltam Angelinara is, aki épp a lépcsőn kuporgott.
- Mi történt itt? - Guggoltam le mellé, de felnézve rám zokogásban tört ki, majd felrohant a szobájába.
A rendőrök ujjlenyomatot vettek tőlem, de semmit sem árultak el az esetről, így kénytelen voltam újra Angelinahoz fordulni.
A szobánkban találtam rá, az ágyán ülve bámult kifelé az ablakon. Már nem sírt.
Leültem mellé az ágyra. Óvatosan átkaroltam, mire ő mellkasomra döntötte a fejét.
- Magyarázatot vársz, igaz? -  Kérdezte. Hangja erőtlenül csengett. Bólintottam.
- Kiraboltak minket... - Elkerekedtek a szemeim.
- Mi? Hogyan?

[ANGELINA SZEMSZÖGÉBŐL]

Elmondtam neki mindent. Hogy utánaeredtem, és hogy láttam őket együtt... Az érzéseimről azonban nem beszéltem.
Zayn feszengve fürkészte az arcom. Éreztem, hogy itt az ideje a kibontakozásnak.
- Ez az egész engem nem zavar... - Nyeltem vissza a könnyeim. - Abszolút megtudom érteni, ha már „elment a kedved“ tőlem. Túl sok ideje vagyunk együtt, hogy ne kezdj el mások iránt is érdeklődni..
- Mi? Erről szó sincs. Burkley kavart be. Azt állította Jennifernek, hogy szeretem őt, holott ez nem igaz. Csak téged szeretlek, és képtelen lennék itt hagyni téged. - Ölelt át szorosan. Elhittem minden egyes szavát. Olyan hihető volt...
Átöleltem én is. Nem engedtem el egészen addig, amíg valaki kopogtatott az ajtón.
- Zayn! Angelina! A rohadt életbe!!

Új bejegyzés

Láthattátok, hogy az utóbbi időben nem hozok új fejezetet.
Nem felejtettem el a blogot, és nem is fogom abbahagyni, csak most amíg vége nem lesz a ballagásnak, és a sok próbának, addig szeretnék pihenni.
A következő részt szombattól kezdem el írni. Attól függ, milyen gyorsan haladok: Ha nagyon belelendülök akár szombat este felkerül az új fejezet, de ha kicsit több időbe telik, akkor is hétfőig biztosan felkerül.
Köszönöm a megértéseteket!:)

VII. Fejezet - „Nyilvánosság, Ítélkezések“ / 1. rész

*Mivel ezt egy elég hosszú fejezetnek szánom, és már rég hoztam új bejegyzést, így úgy döntöttem, ezt a fejezetet két részben fogom megírni.*

[ANGELINA SZEMSZÖGÉBŐL]

Csak ültem a szobámba, elmerülve a gondolataimban.

A hiánya egyre szembetűnőbb volt. Bármit megtettem volna azért, hogy újra láthassam. Megfogadtam magamnak, hogyha a folyosón újra találkoznék vele, nem hagyom szó nélkül elmenni. Utánamegyek, és kiengesztelem. Utánamegyek, és megkérdezem, mégis mihez kezdene egyedül.

Több, mint 3 hónapja volt egyedül hagyva. Anyu és Yaser szörnyen ki voltak készülve már. Yaser kezdte feladni a reményt, hogy élve előkerül, de én valahogy tudtam, hogy megoldotta az élelmét, és a szállását is.

Az ágyamon fekve elmélkedtem.. Azon törtem a fejem, mégis hova mehetett. És akkor beugrott minden. Magabiztosan léptem ki az ajtón. Az időjárás kezdett egyre téliesebb hatást felvenni, ezért magamra kaptam fekete télikabátomat, és a járdán végiggyalogolva próbáltam felidézni merre mentünk aznap. Aznap, amikor elvitt arra a helyre.
És akkor megpillantottam egy ismerős házat. Onnantól már minden gyerekjáték volt.
Átsétáltam az autópálya melletti mezőkön, búzatáblákon. Az időjárás nagyon ellenem dolgozott. Odaértem az erdőhöz. A félelmem azóta sem enyhült, így a kabátom alját szorongatva gyorsítottam a tempómon. Kiértem az erdőből, és az egész táj elém tárult. Minden olyan gyönyörű volt, mint akkor. Csak az életem volt romokban.
A szakadék szélén sétálva a lábam elé figyeltem, nehogy egy rosszul irányzott mozdulattal beessek a sziklák közé, amikor egy mély, búgó hang szólított meg.
- Miért jöttél utánam? - Fejemet rögtön a hang irányába fordítottam. Zayn ült az egyik sziklán. Ruhái erősen kopottak voltak, haja ápolatlan, de még így is hihetetlenül jól nézett ki. 3 hónap... 3 hónapja ment el... És akkor ott találkoztam vele. Nem tudtam, mit csináljak. Megöleljem, és kérjek tőle bocsánatot, vagy hagyjam figyelmen kívül? Esetleg ordibáljak vele egy jót, ami miatt így magunkra hagyott? Nem... Egyikőnk sem tudta, mi a helyes. Talán az embernek nem is kell minden pillanatban azt tenni, ami helyes. Egyszerűen csak odarohantam hozzá, és átöleltem. Egyikőnk sem esedezett bocsánatért, mert tudtuk, az egészben mindketten hibásak voltunk. Szavak nélkül megbocsátottunk egymásnak. Egész éjszaka a mellkasának dőlve figyeltem a várost, és a pillanatnak éltem. Nem érdekelt, hogy holnap matekdoga, és tanulnom kell. Nem érdekelt, hogy anyuék otthon halálra aggódják magukat. Nem érdekelt, hogy Zayn bűzlött, mert 3 hónapja gyakorlatilag vízzel sem érintkezett, nemhogy szappannal, vagy dezodorral. Nem érdekelt semmi, csak hogy Zaynnel voltam. 3 hónapja először éreztem igazán, hogy mi is a szép az életben. Ott, azon az estén nem kérdeztem semmit sem arról, mégis mit evett, hogy aludt, hogy bírta ki egyedül ezt a szörnyű időszakot. Sőt, még az erdőben lakozó „szörnyek“ sem riasztottak el. Sírni tudtam volna attól, mennyire is hiányzott ez a fiú, és hogy mekkora áldás az nekem, hogy rátaláltam.

Másnap reggel azt sem tudtam, hol vagyok. Amíg Zayn összepakolta a cuccait a bőröndjébe, én egy fához léptem, ami több ezer éve állhatott ezen a helyen. Nevek voltak belevésve.
- Azt hiszem, nem csak mi járunk ide rendszeresen. - Jegyeztem meg szórakozottan, mire Zayn mögém lépett, és elolvasta az írásokat.
- Esküszöm nem láttam ezeket, amíg itt voltam. - Nevetett. Egy pillanatra elment mögülem, majd egy bicskával a kezében tért vissza. A vésetek a fában, amiket írt betűkké rajzolódtak ki.

„Angelina + Zayn = Örökre együtt“

Önkénytelenül is elnevettem magam, ahogy Zayn hangosan taglalta, mit ír. Mikor befejezte, óvatosan lesöpörte a maradék forgácsot, mire hátrafordultam, és egy szenvedélyes csókkal díjaztam a remekművét.

Az ajtó előtt állva mély lélegzetet vettünk, majd beléptünk a házba.

- Hahó! - Kiáltottam fel az emeletre rémülten. Alig hallgattam el, de a lépcsőn fürge léptek zaja hallatszódott. Yaser és anya jelent meg. Mindketten tágra nyílt szemmel bámultak ránk.
- Hát hazataláltak... - Gondolkodott hangosan Yaser, majd mindketten egykedvűen visszaballagtak a szobájukba. Zayn kérdően nézett rám, ezért elmeséltem neki, hogy anya megtalálta a képeket, és mindketten kivannak akadva ránk. Egy laza vállrándítással reagált.
- Majd megbocsátanak.. Ismerem az ilyesmit.
- És Zayn... - Ragadtam meg a vállát, és magam felé fordítottam. - Szeretném nyilvánosságra hozni a kapcsolatunkat. - Zayn néma csöndben fürkészte az arcom. Látszott rajta, hogy nagyon megdöbbent a kijelentésemen.
- Nem szeretnék több ilyen összetűzést. Szakítok Burkley-vel.
- Nem kényszerítelek semmire, ezt te is tudod.. Biztos vagy benne, hogy így döntesz?
- Egész biztos. - Zayn biztatóan elmosolyodott, én pedig a szobánkba felrohanva lerogytam az ágyra. Az egyperces magányt kihasználva végiggondoltam a helyzetet. Valami ott legbelül arra kért, hogy tegyem meg... Anyu már tud mindenről.. És amúgy sem szeretném az egész fiatalkoromat az Ő bábjaként leélni. Nem először, és nem is utoljára hallgattam erre a belső hangra.
- Ez a kapcsolat sokat jelent nekem, ezt tudod... - Kezdtem bele telefonomat erősen megmarkolva. - De azt hiszem, itt a vége. Úgy érzem, már nincs kettőnk között az a bizonyos szikra. Tudod, miről beszélek... - Makogtam.
- Ugye nem annak az idiótának a keze van a dologban, Ang?
- Milyen idiótának?
- Zayn... Ugye róla van szó? Tudtam.. Mindvégig éreztem, hogy megcsalsz!! - Vitázott velem kicsit erőltetetten.
- Nem, én... - Elhallgattam. - Tudod mit, Burkley? De... De, Zaynnek köze van ehhez a szakításhoz. Mert Ő milliószor többet ér nálad. - Letettem a telefont, és mint aki jól végezte dolgát, lecammogtam Zaynhez, aki már az ebédlőasztalnál ülve itta a sörét.
- Sajnálom, hogy mindennek én vagyok az oka... - Nézett fel rám szomorúan.
- Ilyet ne mondj. Lehet, hogy nehéz idők járnak, de itt vagyunk egymásnak, és ez a fontos. - Mosolyodtam el. Zayn az ölébe húzott, majd a fülembe suttogott: „Örökre". Ajkaim beleremegtek, amint végiggondoltam, mekkora értéke is van ennek az egyetlen szónak.

Másnap kézenfogva sétáltunk be a suliba Zaynnel. Tekintetek ezre égette ki a bőröm. Mindenki összehúzott szemekkel fürkészett minket. Nem értették, hogy ez hogy lehetséges, de senki sem kérdezett semmit.
A gyomrom automatikusan görcsbe rándult, amikor megpillantottam Burkley-t, és a kis csapatát. Köztük a legjobb barátaim, akikkel sok közös élményem volt. Annak ellenére, hogy az utóbbi időben az idegeimre mentek, régen nélkülük el sem tudtam volna képzelni az életem.
Kicsit erősebben megszorítottam Zayn kezét, amikor még egyszer végigpillantottam a társaságon, akik szintén szigorúan, és lenézően mértek végig minket. Zayn megérezte a félelmem, és hogy ne mellettük kelljen elmenni, tettük egy kerülőt a folyosó másik irányába.

Két hete lehetett, hogy nyilvánosságra volt hozva a kapcsolatunk, de máris pletykák tömkelege árasztotta el a facebook üzenőfalat, természetesen velünk kapcsolatban. Egyesek szerint Zayn az eltitkolt ikertestvérem. Voltak, akik csak nevettek ezen az állításon, vagy épp megcáfolták különféle érvekkel, de voltak azonban olyanok, akiknek rögeszméjévé vált, hogy kicsináljanak minket.
A legcsúnyább összeesküvés azonban csak ezután történt...